Túl messzinek tűnnek azok a történetek, amiket még a nagyszüleink (vagy a dédszüleink) meséltek nekünk. Talán most jött el csak igazán az idő, hogy erőt merítsünk belőlük.

Egy általam kedvelt, és olvasott anyablogger kolléganőmnek Mayerné Répási Adriennek, a ReAd-blog életre hívójának néhány napja az az ötlete támadt, hogy megkér más külföldön tartózkodó vagy élő bloggereket, hogy küldjenek üzenetet magyarországi felebarátaiknak.

A mi szituációnkról röviden annyit, hogy Prágában „ragadtunk”, abban a városban, ahol jelenleg a kisfiam apukája dolgozik. Éppen aznap indultunk volna haza anyukámhoz, amikor 7 órakor bejelentették, hogy lezárják a szlovák határokat. Nem volt egyszerű helyzet, és nem létezett igazán jó döntés. De döntenünk kellett és maradtunk.

Kép forrása: sál- BlueBirds'Handwoven és varázskavics: Beck Réka- Ékszerkerámia //a kép a szerző engedélyével került a bejegyzésbe// 

Amikor Adrienn felvetette az üzenet lehetőségét, törtem a fejemet, hogy mi okosat írhatnék. Végül a választásom egy családi történetre esett.

Az anyai nagymamámhoz már születésem óta nagyon erős, szeretetteljes kötelék fűz(ött). Azonban úgy gondolom, hogy ezzel kapcsolatban nemcsak én érzek így, hanem mindhárom lánya, valamint négy másik unokája is. Mindegyikünket, amiben csak tudott támogatott és mindenben segített. Biztosan állíthatom, hogy nagymamám életében mindenekelőtt központi szerepet kapott a családcentrikusság, az erkölcsösség, a tettvágy, a kitartás és a kreativitás. Ezt csak fokozta, hogy bármilyen tevékenységét rendíthetetlen, magabiztos hite itatta át. Erős asszony volt, mert azzá kellett válnia. Ezt igazán csak a kisfiam megszületése után éreztem át.

Az első világháborúról még cipész mester édesapja mesélt neki, a másodikat már saját maga élte át, férje családjának körében, szüleitől és testvéreitől, majd fronton hősi halált halt férjétől távol. Pétervásárai lány volt, de a házassága által az útja a 20 kilométerrel odébb lévő Mátraszelére vezetett. (Ne feledjük, abban az időben 20- 30 km megtétele sokkal nagyobb kihívás volt, mint manapság, pláne a háborús időszakban.)

A második világháború borzalmait még azt is tetőzte, hogy kereskedő férjét behívták a frontra, amikor édesanyámat várta a szíve alatt. Felnőttként, egy kétéves kislánnyal az oldalán, és a másikkal várandósan, egyedül kellett megbirkóznia vidéken a mindennapi feladatokkal. Ahogyan a hasa egyre inkább kerekedett és a szülés időpontja egyre csak közeledett, nagymamámon egyre inkább úrrá lettek a kétségek, amit könnyek között, sírva mesélt el az őt meglátogató édesanyjának, aki a következőket tanácsolta neki:

Foglalkozz a mai nap dolgaival, oldd meg azokat, aztán majd érkezik a következő nap a saját feladataival.

Ezek a mondatok nyugtatták meg nagymamámat, és segítettek neki abban, hogy szépen sorjában tegye meg az utat azon a lélektani kötélen, ami egy mélységesen mély kétségekkel teli, a bizonytalanság félelmével átitatott végeláthatatlan szakadék felett volt kifeszítve.

Különleges asszony volt, mert minden napban megtanulta látni a szépet, és a hite sem hagyta, hogy féljen. Ha sütött a nap, akkor attól volt boldog, ha esett az eső, azért, mert tudta, hogy ez jót tesz a földnek.

Igen, ezeknek az egyszerűnek tűnő, szeretetteljes anyai utasításoknak a betartásával teltek el a krízis napjai, és a háborúnak egyszer csak vége lett. Sajnos a nagyapám hősi halált halt, így a család élete ezzel a veszteséggel együtt haladt tovább.

Anyukám születése történetének van még egy különleges, szép, spirituális eleme.  A fent említett látogatás előtt nagymamám megálmodta anyukám születési dátumát. (Ne feledjük 1945-öt írunk, és ekkor még fényévnyire járunk, a XXI. században természetesnek tűnő, orvosi, illetve egyéb technikai felszereltségtől.) Ami ugyancsak csodálatra méltó ebben az egész történetben, hogy az édesanyja megígérte neki, hogy eljön hozzá a megálmodott dátumon, ha kell, akkor hason kúszva, de ott lesz, és segíteni fog a szülésnél. Dédi álta a szavát, megérkezett a megálmodott dátumon, és aznap anyukám is szerencsésen megszületett.

Miért meséltem el mindezt?? A fent említett, tanító célzatú mondatokat én is megkaptam néhány helyzetben a nagymamámtól batyumba különféle krízis helyzetek során. Volt, nem is egyszer, hogy értetlenül néztem rá, hogy ezzel most mit kezdjek?!

De már egy ideje megértettem ezeknek a mondatoknak a súlyát és a mondanivalóját. A legjobb, amit tehetünk, hogy most befelé figyelünk. Engedjük meg, hogy a kételyeket sugalló és zakatoló hangok, egyre többször elcsendesedhessenek a napjaink során. Tegyünk meg mindent, ami lehetőségünkben áll önmagunkért, mentális- és fizikai egészségünkért, a családunkért, a környezetünkért, embertársainkért és mindent összevéve a világért. Itt az ideje, hogy elgondolkozzunk az életünk súlypontjain és azon, hogy mi fontos igazán.  Tetteinkhez merítsünk ihletet abból, amink már van, és figyeljünk a Jelenre.

Képen nagymamámmal 2017-ben. //A kép szerzői jogvédelem alatt áll, csak a szerző engedélyével kerülhet máshol felhasználásra.//

Nagymamám tavaly tavasszal ment el közülünk, de emlékét és tanításai örökre a szívünkbe zártuk.

"Egyszer egy indiai hercegnő édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK."

Hindu bölcselet

Köszönöm, hogy elolvastad a bejegyzésemet. Remélem, hogy segített abban, hogy újabb erőt meríthess az elkövetkező időre. Ha tetszett a poszt tartalma, akkor jelezd felém a tetszik gomb megnyomásával vagy oszd meg bátran másokkal is.

Nem vagy egyedül.

Baráti üdvözlettel:

Go Anyu Go/ Zita von Csákvári

Kövesd a blogot a blog.hu oldalon vagy a facebookon, instagramon.