Néhány éve, 2011-ben, egy nagyon különös, de a szó legtisztább értelmében spirituális élményem volt Budapest belvárosában.

Jól emlékszem, hogy gyógytornán voltam a Margit híd budai hídfő lábánál található egyik mellékutcában. Talán éppen november volt akkor is, mert az utcai plakátok Woody Allen legújabb filmjét hirdették. Semmi extra nem történt a gyógytornán, nyújtottunk és közben a gyógytornász lánnyal miről másról, mint fiúkról és pákapcsolati témákról csacsogtunk.  Aztán letelt a 60 perc, felöltöztem, és elindultam a 4-es 6-os villamosmegálló felé, hogy az akkori XI. kerületi barátnőimmel közösen bérelt albérletem felé vegyem az irányt. Már besötétedett, amikor az ódon, régi építésű ház lépcsőházából a lámpaoszlopok fénye által megvilágított üresnek tűnő utcára léptem. Figyeltem a megvilágított sötét utcát, az aszfalton elszórtan heverő esőáztatta leveleket a szemerkélő esőben, szinte minden romantikusnak hatott. Amire a villamosmegállóhoz értem, úgy éreztem inkább tovább sétálok a következő nagyobb csomópont felé. Az esernyőmet is lezártam, mert jól esett az a pár csepp szitáló eső, ami éppen elért.

Ekkor kezdődött az a csodálatos lebegő érzés. Teljesen átjárt a boldogság, tökéletesen kiegyensúlyozottnak és egésznek éreztem magamat. Mintha az idő is lelassult volna (és ezt most ne úgy értsd, hogy rápillantottam az órámra és onnantól kezdve a perceket, az eltelt időt számoltam.) Érzetre, mintha egy másik dimenzióba csöppentem volna, ahol boldogan, kiegyensúlyozottan, mások felé nyitottan, szorongásmentesen haladtam az úton a Margithíd budai hídfőtől a Nyugati pályaudvar felé, ami köztudottan a város nem legcsendesebb forgalmas utcája.

Nem rohantam sehová, megengedően időtlenül lépdeltem. Mindent alaposan megnéztem, és meglepetten tapasztaltam, hogy eközben senki se jön oda hozzám bármiféle kéréssel vagy akár csak útbaigazítást kérve. Figyelmesen, elidőzve nézegettem a kirakatokat, és még az egyik utcai boutique-ba is betértem röpke pár percre, ahol derűsen köszöntünk egymásnak az eladóval, mégis úgy éreztem tovább kell mennem, hogy megtarthassam az ihletként megérintő belső nyugalmat. Annyira jól éreztem magamat, hogy a tervemtől eltérve egészen a Deák térig sétáltam. Útközben már elértek azok a fárnya gondolatok, és azon tanakodtam magamban, hogy ha már ilyen tökéletes állapotba kerültem, akkor hogyan folytassam az estémet. Gyerekkorom óta nagy mozirajongó voltam (most már több okból kifolyólag kevésbé vagyok), így arra jutottam, hogy bemegyek az albérletünk közelében levő legközelebbi moziba és kiválasztok valamit az aktuálisan futó filmek közül. Már a villamosra felszállva éreztem, hogy kezd megtörni a bennem lévő varázs, amit a bevásárlóközpont zajában és forgatagában a mozihoz érve sajnos teljesen el is vesztettem. Viszont a film, amire a választásom esett, egy nagyon érdekes témaszálat vezetett fel.

Woody Allen és filmjei sokáig nem tartoztak a szíven csücske kategóriához. Ha már a nevét meghallottam utasítottam el minden vele kapcsolatos dolgot. Mégis nálam is megvolt a nagy áttörés, amit a 2001-ben bemutatott Jáde Skorpió átka című vígjáték hozott el!

Mivel már nem idegenkedtem Woody filmjeitől, bár a főszereplő Owen Wilson-nal kapcsolatban voltam fenntartásaim, a plakát Van Gogh stílusú hangulatát nézve, úgy döntöttem, hogy mégis adok egy esélyt az Éjfélkor Párizsban című Woody Allen rendezte filmnek.

A főszereplő az eddig forgatókönyvíróként dolgozó Gil (Owen Wilson) bevezető mondataival Párizs romantikus 20-as éveiről áradozik menyasszonyának, Claude Monet tavi rózsás képeit visszaidéző parki háttérkép előtt. A gazdag családból származó, szexi, külsőségeket igen fontosnak tartó, felszínes menyasszonyát Inezt, már a gondolat felvetése is felkavarja, hogy Beverly Hills-i medencés házukat feladva esküvőjük után Párizsba telepedjenek le. Jelenleg Gil éppen egy regényen dolgozik, aminek a főszereplője a 20-as évek Párizsában él. Ennek kapcsán felmerül az a filozófia, miszerint a nosztalgia elutasítás, elutasítása a fájdalmas jelennek, valamint az Aranykor rögeszméje az az elmélet, hogy egy másik kor boldogabb volt, mint az, amiben élünk. Továbbá, ez a gondolat azoknak a képzeletében születik meg, akik nehezen tudnak a jelenben boldogulni.

Kép forrása: https://www.mafab.hu/movies/ejfelkor-parizsban

A dolog további érekessége, hogy körülbelül ez idő tájt jártam lakberendezés képzésre, ahol művészettörténetet is tanultunk így vizsgáznunk is kellett belőle. Bár utálom a vizsgákat és az ezzel járó erőltetett menetet, többnyire ilyenkor sikerül(het) az információk halmazát rendszerben szemlélnem. Máramennyire sikerül az anyag egészének végére érnem és kissebb- nagyobb szerencsével elsajátítanom. (Erről azért még tudnék mesélni! :) Viszont az egyik munka után tanulós esti fej szellőztetős séta során felvetődött bennem a gondolat, hogy bár mi úgy tartjuk számon a középkort, mint „sötét középkor”, jó esély van arra, hogy néhány 100, 500 vagy 1000 év mulva, tán épp a XXI. századot tekinti majd az akkori kor embere sötét, kaotikus „(közép)kornak”.

Kicsit elkalandoztam, de vissza a filmhez, aminek történetének mondanivalója a cselekmények előrehaladtával egyre érdekesebb szálon kezdett kibontakozni.

Egy borral átitatott este után Gil egyedül sétálni indul Párizs utcáin. Egy lépcsőfordulón megpihenve éjfélt üt az óra, és egy oldtimer autó gurul az éppen bámészkodó, spicces Gil elé. Innentől kezdetét veszi egy olyan időutazással egybekötött történetszál, ami a 20-as évek bohém, fényűző, művészi éjszakai párizsi világába gördít át. Az események egymás követik, megjelenik több híres akkortájt befutott későbbiekben világhírűvé vált irodalmár, mint Scott és Zelda Fitzgerald, Hemingway illetve olyan festőművészek karaktere, mint Salvador Dali vagy Pablo Picasso és utóbbi szeretője, a gyönyörű, barna loknis Adriana, aki mindig is vonzódott a múlthoz, és szívesebben élt volna a Belle Époque párizsi korszakában. Hoppá! Akkor míg Gilnek a 20-as évek az Aranykor, addig Adriananak az csak a jelen, amiből ő is elvágyódik saját Aranykorába.

Kép forrása: https://metro.co.uk/2011/10/06/midnight-in-paris-woody-allen-owen-wilson-dvd-review-175933/

Akkor felteszem a kérdés: Hány ember érez még hasonlóan a Földön és vágyódik egy másik korba? Miből adódik ez a vonzódás, mi áll a hátterében?

Talán benyomásokból adódik, amiket idilli képekből, filmekből, esetlegesen üdülések éményeiből gyúrunk a „fejünkben”?!. Ábrándok, amiben a végén többnyire minden jóra fordul, a nagy Ő-vel, az álmaink otthonában élünk a családunkkal, egészségesen, olyan munkát végve, amit nem csak hivatásként szeretünk, de anyagilag is sikeresek vagyunk benne. Gondtalan, boldog élet. Erre vágyunk egy korban, ami úgy, ahogyan a fejünkben él sosem létezett. 

Szót szó követve, ha a film megtekintése előtt azt kérdezted volna tőlem, hogy melyik az a korszak, amiben szívesen éltem volna, akkor gondolkodás nélkül én is az 1920-as éveket választom, a kort a századforduló után, amiben rövid időre minden tökéletesnek tűnt.

De ma már tudom, hogy jó vagyok itt ahol vagyok a maga szépségével és nehézségeivel, és amire a film időutazásos történetszála is rámutat, én is fontosnak tartom, hogy most itt vagyunk, ahol vagyunk, és ebből kell kihozni a lehető legjobbat! Ami mellesleg nem is olyan kis feladat, jelenben maradni és megélni mindazt, amit adhat és amit mi adhatunk!

Nem tartom magamat "Megmondó embernek" inkább beszélgetőparterként szeretném, ha egymásra tekinthetnénk. Beszélgetőpartnerek, akik eljátszanak néhány gondolattal, és megosztják egymással az elképzeléseiket, tapasztalataikat egy adott témával kapcsolatban. 

Mit gondolsz? Neked mi a kedvenc korod?

Ui: A filmet mindenképpen ajánlom megtekintésre!

Ha pedig tetszett, amit olvastál nyomj a Tetszik gombra és kövesd a blogot! :)

Go Anyu Go/ Zita von Csákvári